November elsején utaztam volna haza a szüleimtől. A vonatomat, amelyik délután háromkor indult, fél ötig vártam a szakadó esőben. Aztán a kijelzőn megjelent a végzetes szó: “Késés: 120 perc”. Két óra. A váróteremben mindenki morogott, a gyerekek sírtak, az automatából meg már a szendvics is elfogyott. Felhívtam a páromat, hogy későn érek haza. Aztán leültem egy sarokba, és elővettem a telefonomat.

Nem volt tervem. Csak böngészni akartam, hogy teljen az idő. Valamiért eszembe jutott, hogy egy ismerősöm múltkor mutatott egy oldalt, ahol telefonról is lehet játszani. Rákerestem. A vavada mobile felülete gyorsan betöltött, nem kellett semmit letöltenem. Pont erre volt szükségem egy ilyen helyzetben. Nem akartam nagy appokat telepíteni a vonatállomáson, ahol a net is lassú volt.

A vavada mobile böngészős verziója egyszerű volt, de minden működött. A gombok nagyok, a játékok gyorsan indultak. Nem volt kedvem befizetni nagy összeget. Gondoltam, feltöltök egy ezrest, csak hogy unalmamban pörgessek pár kört. De a minimális befizetés ötezer volt. “Jó, legyen” – mondtam magamban. Ötezer forint, annyi, mint két gyorskaja. A vonat úgyis késik, úgyse lesz más programom.

A vavada mobile-on találtam egy egyszerű gyümölcsös játékot. A képernyő kicsi volt, de jól látszott minden. Beállítottam a tétet kétszáz forintra, és elkezdtem pörgetni. A vonatállomás zajában alig hallottam a játék hangját. A mellettem ülő idős néni egy női magazint olvasott. A gyerekek továbbra is sírtak. Én meg ott ültem, és néztem, ahogy a cseresznyék meg a narancsok pörögnek.

Az első öt perc semmit sem hozott. Vesztettem vagy ezret. Aztán jött egy kisebb nyeremény, hatszáz. Bent hagytam. Aztán megint semmi. Ekkor már kezdtem unni az egészet. De a vonat még mindig nem jött. A kijelzőn “+90 perc” állt. Maradt időm bőven.

A tizedik perc környékén váltottam egy másik játékra. Valami dzsungeles, majmok meg banánok. Nem tudom, miért, de az tetszett meg. Az első pörgetésemnél megjelent két majom egymás mellett. A másodiknál három banán. A harmadiknál… na itt jött a meglepetés. Három aranyoszlop egymás mellett. A gép felvillant, és elindult a bónuszjáték. A telefonom képernyője szinte lángolt.

Tizenöt ingyenes pörgetést kaptam, minden nyeremény háromszorozva. Az első pörgetés: négyezer. A második: hatezer. A harmadiknál már a számokat sem néztem, csak pörgettem. A negyedik: tízezer. Ekkor a mellettem ülő néni is átnézett. “Nyert valamit, fiam?” – kérdezte. “Úgy tűnik” – mondtam, és próbáltam nyugodt maradni. A bónusz végére a számláló negyvenegynéhány ezer forintot mutatott.

Pont akkor jelentették be, hogy a vonatom tizenöt perc múlva indul. Volt időm. Gyorsan kértem a kifizetést. A vavada mobile-on a gombok nagyok voltak, nem kellett vacakolnom. A pénzt másnap reggel a számlámon találtam. A vonaton hazafelé végig mosolyogtam. Nem a pénz miatt. Hanem mert a késés, ami miatt mindenki mérges volt, nekem pont egy jó estét hozott.

Amikor hazaértem, a páromnak meséltem. “Képzeld, késett a vonat két órát.” “Sajnálom” – mondta. “Ne sajnáld” – vágtam rá. “Megérte.” Aztán elmeséltem az egészet. Nem hitte el. De amikor másnap reggel megmutattam a bankszámla-értesítőt, csak nevetett. “Te meg a szerencséd” – mondta.

Azóta is néha előveszem a telefonomat, amikor várok valahol. Orvosi váróban, sorbanálláskor, vagy amikor a kávéfőző mellett unatkozom. A vavada mobile nálam már csak erről szól. Nem a nagy nyerésekről, nem a függőségről. Hanem arról, hogy a várakozásból lehet játék, a késésből meg emlékezetes este. A vonatállomáson azóta is eszembe jut a dzsungeles játék meg a mellettem ülő idős néni, aki rám nézett, és megkérdezte: “Nyert valamit, fiam?” Igen, néni. Nyertem. És nem csak pénzt.